" 50 év "
Jelen sorokkal kívánunk emléket állítani mindazon kollégáinknak akik Tanszékünk munkájában - annak megalakulásától fogva - részt vettek, részt vesznek. Munkájukkal ifjú szakemberek nemzedékeit készítették és készítik fel a kivitelezõ építõipar mindennapjaiban ellátandó feladatokra; tudásukkal, tapasztalatukkal segítették, segítik õket a megvalósítási folyamatok alapelemeinek elsajátításában.
Az 50 év történeti áttekintése
(Részlet a tanszék 2001-es jubileumi kiadványából)
Az 1940-es évek végén kormányzati szintre jutott a felismerés: a hazai felsõoktatásban a szervezési tevékenység tanítása nincs megfelelõen, önálló tanszéki szinten, tantárgyakban képviselve. Ezt követõen a magyar mûszaki, orvosi, gazdasági és közgazdasági egyetemeken rendre alakítottak ilyen rendeltetésû tanszékeket, vezettek be ilyen új tantárgyakat.
Az 1950/51 tanévben az Építõipari Egyetemen, mely a BME egyik ideiglenesen különvált jogelõdje volt, mindmáig érvényes koncepcionális döntés született: megalapították Tanszékünk közvetlen elõdjét az "Építésvégrehajtási és Gazdasági Tanszék"-et. Vezetõjének Egyed Zoltánt nevezték ki. Az esti egyetemen ezzel párhuzamosan mûködött az Építésszervezés Tanszék, Vadász Mihály vezetésével.
Az 1951/52 tanévtõl számítható a jelenlegi Tanszék létrejötte, amely a két említett tanszék összevonásával, "Építésszervezés és Gépesítés Tanszék" néven alakult meg. Elsõ vezetõje rövid ideig Gellért Sándor volt.
Az induláskor felmerült alapproblémák:
- nem volt rendezett tananyag,
- a kijelölt oktatói kar praxissal rendelkezõ része idevágó tapasztalatait a tanítással párhuzamosan rendezgette tanítási szintre, a frissen végzett építész- és építõmérnök tanszemélyzet ezt a tananyagot még nem tanulhatta és tapasztalatait az ipari gyakorlatból sem szûrhette le.
A kiutat egy külföldi, a tárgyat felsõ szinten oktató vendégprofesszor ( N.A. Naumov ) meghívása jelentette.
A tartalmi megalapozás hosszan ható gondjai voltak:
- a vendégprofesszor a magával hozott írott tananyagot tolmács segítségével adta elõ; a fordítást többen (Hollós András, Hegyi László) végezték;
- az ismertetett szervezési tematika a nagyipari óriás építõvállalatok tömegtermelésére vonatkoztatott, részben szovjet tapasztalatokból levezetett, részben az általánosan ismert nyugati szériatermelési elméletekbõl adaptált tudásanyagot adta.
- a hazai, éppen szervezõdõ ( államosított ) építõipar ezt a szervezési szintet még nem alkalmazta, következésképpen még a meghívott külsõ oktatók sem tudták átérezni használhatóságát;
- a következmény: sem a tananyag elõadása, sem annak befogadása nem volt hatékony az elsõ években.
Az Egyetem – e gondok megoldására – a vendégprofesszor megbízásának lejárta után (1953) hazai szakemberekkel töltötte ki az irányítási ûrt.
1953-ban megbízást kapott Hollós András
az Építésszervezési Tanszék és
– a ma 105 évesen is egészséges – László
György az Építésgépesítés
Tanszék vezetésére. Mindkét megbízásban
nagy szerepe volt az orosz nyelvtudásnak. Hollós András
építõmérnök számottevõ kivitelezõi
ipari gyakorlat nélkül, a vendégprofesszortól
örökölt tananyag tudálékos, ma úgy
mondanánk minden áron algoritmizáló elõadásával
kívánt tekintélyt teremteni a tantárgynak.
Ez hasonlóan történt az Építésgépesítés
Tanszéken is mind az Építész, mind a Mérnök
Karon.
Felmerült az Építészmérnöki Kar
sajátos igénye: úgy kellene a szervezést tanítani,
hogy valóság – értsd technológiai, sõt
építményszerkezeti – háttere legyen. Ezt a
mindmáig érvényes igényt Vadász Mihály
( neves építész és volt vállalkozó
) kezdte kielégíteni. Segítõül szegõdtek
a már Tanszéken levõ fiatal építészmérnök
oktatók ( Schmidt Béla, Hegyi László, Liptai
Vilmos, Barta György, Bátori Sándor, Kürti István
).
A Mérnök Kari oktatásában a Hídépítések-,
Útépítések, Vízépítések
szervezése tárgyakat a kivitelezõ és tervezõ
vállatok nagytapasztalatú vezetõi ( Gábor István,
Fort Ferenc, Szûcs Miklós, Kneffel Sándor ) alakították
ki Neuwirth Gábor és Lukovich Pál fiatal tanársegédek
segítségével.
A kibontakozás évei 1955-1965
Az alapítástól eltelt néhány év tapasztalata a Kar vezetése számára nyilvánvalóvá tette, hogy a két tanszéket újra egyesíteni kell és az egyesített tanszéken szilárd egyszemélyes vezetést kell teremteni. A pályázat elvárása volt, hogy az új vezetõ rendelkezzék:
- hazai, felsõ szintû szakmai kapcsolatokkal, elismertséggel,
- a tanszéki tananyaga kimûveléséhez szükséges saját tapasztalatokkal,
- képességgel a két kar eltérõ szakmai tananyag-követelményeinek összehangolására.
Kardos professzor átértékelte a Tanszék teljes írott tananyagát. ( Az új jegyzetek megírásában Neuwirth Gábor volt segítségére. ) Bár az új professzornak oktatási gyakorlata nem volt, nagy építõipari tapasztalatot sugárzó elõadásai mindkét karon népszerûek lettek. ( Nagyigényû felkészülését jellemezte, hogy elõadásait "szóról-szóra" leírta füzeteibe, s ami ugyancsak jeles pedagógiai érzékre vall, ezeket az elõadáson elõ se vette. )
Pedagógiailag is fontos lépés volt, hogy elõadásai sorozatába egy-egy alkalomra meghívta a kor neves építõinek valamelyikét ( pl. Mátray Bélát, a híres ipari-épület tervezõt, Mokk Lászlót a legismertebb elõregyártott-szerkezet tervezõt, Wolf Johannát az egyik legnagyobb kivitelezõ vállalt fõmérnökét stb. ).
A tanszéki oktatás komplexé tétele
1953-ban az Építésgépesítés és az Építésszervezés tanszékek egyesítése és ezzel együtt a Tanszék jelenlegi nevének felvétele elsõsorban a szervezés oktatás komplexitásának fejlesztése érdekében történt. Az Építõgépek, majd az Építésgépesítés tárgy oktatását Szatmári József fejlesztette ki. Meghatározó volt munkatársának Marosi Sándornak a segítsége. Sajnálatosan korán bekövetkezett elhunytuk után ezt az feladatot Lánczos Pál és Soós László vette át. Ezt a tananyagot a szervezési feladatok megoldása során - egy idõ után - minden oktató alkalmazta.
Ugyancsak a komplexitás fokozásának érdekében került sor 1959-ben Széll László professzor áthelyezésére a Magasépítési tanszékrõl Tanszékünkre. Ezzel az építészkari technológiai oktatás
- kiváló szakmai kézbe került,
- máig használatos tankönyveket kapott,
- támaszává vált a technológiai oktatásban készséggel részt venni kívánó fiatalabb oktatóknak (a tanszék régi gárdájából elsõként Nagy Pál kapcsolódott Széll professzorhoz, aki a professzor nyugdíjba vonulása után gazdája lett ama tananyagnak, melyet jelenleg B. Foszler Ibolya és Greskovits Sándor gondoz ).
Tovább növelte az oktatói feladatokat, hogy
- egyre magasabb színvonalat igényelt a gyakorlati órák szervezése és demonstrálása;
- szükségessé vált az Építészmérnöki karon az ún. Komplex tervezésben való társkonzulensi részvétel;
- megindult a posztgraduális képzés, elõször a gazdasági mérnöki ( szervezõje és részben elõadója Zeitler Vilmos ), majd a szervezési ( kivitelezési ) szakmérnök kurzusok;
- meghonosult mindkét karon a saját diplomatervezés, tantárgyaink államvizsga tárgyá váltak;
- mindkét karon jelentõs szerepet kaptunk a termelési gyakorlatok szervezésében.
Ezen idõszak fontos fejleménye, hogy a sok éves kivitelezõi gyakorlattal rendelkezõ Vajda Zoltán okl. mérnök, a tanszék régi óraadója egész állású docensi kinevezést kapott. Kiterjedt ipari kapcsolatait a Tanszék számára nagyon hasznosan gyümölcsöztette. Jelentõsen hozzájárult a külsõ megbízásra készülõ munkák mennyiségi és minõségi fellendüléséhez, s így tevékenysége az oktatói kar tapasztalatszerzését ( valamint kereseti lehetõségeit is ) serkentette.
Mint ez természetes, egy adott fejlõdési idõszakban minden rendszer ( így e Tanszék is ) kinövi megszokott mozgásformáit, új vezetést igényel. Ez 1964-ben következett be. Az immáron nagy tanszék irányítása ( mintegy 20 mérnökkel, 10 körüli segítõ személyzettel, 20-50 külsõ elõadóval, tanudvarral, kialakulóban lévõ laboratóriummal, nagy könyvtárral, rengeteg eszközzel stb.) egyre nagyobb adminisztratív feladatokkal is járt. Ezt Kardos professzor már nem kívánta végezni, ezért felmentését kérte.
Az intenzívebb irányítási feladatok ellátására mind koránál, mind vezetési gyakorlatánál fogva Vajda Zoltán volt a legalkalmasabb. Vezetõi megbízását 1965-ben kapta meg, és 1978-ig, a nyugdíjkorhatár eléréséig sikeresen teljesítette. Vajda Zoltán idõszakában az ipari kapcsolatok további fejlesztése teljes sikerrel járt mind szakmai, mind anyagi szempontból. Ezt szemlélteti, hogy míg 1973-ban a Tanszék által vállalt ipari megbízatások összege kevesebb, mint 2 millió Ft volt, 1977-1978-ra - egy inflációmentes korban - megnégyszerezõdött ( 1977: 9,6 millió, 1978: 7,8 millió1 ).
Megkezdõdött a komputerizációra való felkészülés mind az ez iránt érdeklõdõ oktatók tanfolyamai útján, mind saját kutatásokkal, fejlesztésekkel. Ezek elsõ publikációra érett dokumentumai már 1976-ban egy Tanulmányok az Építésszervezés néhány témakörébõl c. kötetben megjelentek. A Tanszék oktatói az 1966-70 közötti idõszakban 6, 1971-75 közöttiben 19, az 1976-1980 közöttiben 18 szakcikket publikáltak.
Oktatási szempontból is lényegbevágó, hogy mindkét karon megteremtõdtek a számítógép igénybevételének lehetõségei, és így a hallgatóság a szervezési feladatait is – kiváltképp a diplomamunkákat – ily módon készítette el. ( Ennek tananyagi és szoftver feltételit a kezdetekkor Bacher Károly és munkatársa Bank Lajos biztosították ).
Vajda professzor irányítása idõszakában a közel három évtizedes fejlõdés lehetõvé tette olyan oktatógárda kialakulását, amelyben adottak voltak azok a vezetésre alkalmas szakemberek is, akik már az egyetemen tanulták a Tanszék tantárgyait és a Tanszéken kezdték meg mérnöki tevékenységüket. Hosszabb-rövidebb kutatóintézeti, közigazgatási, tervezõirodai, vállalati gyakorlat után tehát versenyképessé váltak a mérnöki tevélenységet a Tanszéken kezdõ építész- építõmérnökök a tanszékvezetõi megbízás elnyerésére. Ez az idõszak Kürti Istvánnal (1978-1988), Liptai Vilmossal (1988-1995) és Gyulay Judittal (1995-) jegyezhetõ.
Az oktatásban megjelent – elõször a posztgraduális, késõbb a normál képzésben is – a rendszerelmélet és az operációkutatás tanításának igénye. Átmenetileg külsõ szakemberek, óraadók bevonásával, részben karok közötti átoktatással teremtette meg a Tanszék a személyi feltételeket. Közöttük volt Jándy Géza professzor is a Közlekedésmérnöki Karról, akit 1976-tól áthelyeztek Tanszékünkre. Azontúl, hogy belsõ gazdája lett a témának, vele együtt jött munkatársával, Török Tamással új elemet hoztak a modernizációba. Tevékenységüket számos könyv, tudományos cikkek sorozata, kutatási munka fémjelzi. A meglévõ gárdából Sarlós Miklós kapcsolódott hozzájuk.
Segítette a modernizáció kibontakoztatását a technológiai részben a gépesítési oktatást szolgáló laboratóriumi fejlesztés, amely az építészmérnök hallgatók számára rendszeres, tanulókörönkénti laboratóriumi bemutatókat tett lehetõvé, amelyeket a szakma legjobb külsõ szakértõi – saját részvételükön túl – gyakran vállalati eszközeik kölcsönzésével is segítettek.
Részben a nagy volumenû külsõ megbízások melléktermékeként, de jelentõs részben az oktatók többlet-energia befektetésének eredményeként, valamelyest a tanszékvezetés serkentésnek is köszönhetõen ezen idõszak elsõ periódusában számos doktori disszertáció, jelentõs mennyiségû, elsõsorban oktatási célú publikáció is született.
Az eszköz- és a szellemi korszerûsítés a két utolsó évtizedben tovább tartott, annak ellenére, hogy az elmúlt évtized anyagi viszonyai ezt jelentõs mértékben hátráltatták. A 80-as évek végére sikerült kiépíteni a Tanszék saját számítástechnikai bázisát s az ezzel együtt járó térbeli arculatát. Megtörtént a régen vágyott átépítés. Elkészült a könyvtár-tanácsterem, színvonalas design, fogadóképes titkárság stb.
A tanszék tekintélyét – szinte a teljes 50 év alatt – jelentõsen befolyásolta, hogy oktatói közül többen töltöttek be egyetemi/kari vezetõi funkciókat: pl. Hollós András gazdasági rektorhelyettes volt, Széll László dékán, Vajda Zoltán és Zeitler Vilmos gazdasági dékánhelyettes, Neuwirth Gábor rektor melletti dékánhelyettes, jelenleg Gyulay Judit oktatási dékánhelyettes.
Fémjelzõje az 50 év történetének, hogy mindig nagyszámú külsõ oktató vett részt a munkában, s ez, e gyakorlati jellegû tantárgyban a minõségi szint frissen tartását, a "szavahihetõség" megerõsítését is szolgálta. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy egyfajta rang lett – akár külsõsként is – részt venni a tanszéki munkában.
E szemlélet másik "tárgyiasulási" formája, hogy az évek során – a már hivatkozott vezetõkön túl – számos, az iparban sok évtizedes gyakorlatot szerzett, nagytekintélyû kollégát sikerült megnyerni fõállású oktatónak. Pl.
- Kádár Vilmos nagyvállalati fõmérnököt,
- Bacher Károly vállalati termelési osztályvezetõt,
- Tóth István nagyvállalati igazgatót,
- Scharle Gyula neves szakipari specialistát, kutató-tervezõt,
- Greskovits Sándor technológus tervezõt.
De – mondhatni természetes cirkulációként – megjelent a folyamat fordítottja is. A néhány éves, évtizedes tanszéki munka után, az egyetemen szerezhetõ magas szintû elméleti tudás birtokában többen eltávoztak ( a lényegesen jövedelmezõbb, no meg az újdonság varázsát is kínáló ) külsõ gyakorlati munkakörökbe.
Néhány példa közülük is:
- Konkoly Jánosné adjunktus építéstervezõi munkaterületre,
- Bank Lajos adjunktus kutatóintézeti osztályvezetõnek,
- Szabó István adjunktus külföldre, kivitelezõi munkakörbe,
- Sarlós Miklós adjunktus vállalkozónak,
- Török Tamás adjunktus közigazgatási munkakörbe,
- Hajdú Miklós adjunktus ipari számítástechnikai munkakörbe,
- Majnik József adjunktus a közigazgatásba,
- Poles János adjunktus menedzseri munkakörbe.
Ezekbõl a munkakörökbõl továbblépve mindannyian sikerrel tettek eleget a változó idõszakok bonyolult szakmai kihívásainak. Elfoglaltságuk függvényében megtartották kapcsolatukat az egyetemi oktatással, és szakmai tapasztalataikkal gazdagítják azt. ...
Õszinte részvétünkkel kellett megválnunk számos kedves munkatársunktól, közülük többektõl tragikus váratlansággal, fiatalon:
- Dr. Hegyi Lászlótól,
- Csákányi Andrástól,
- Marosi Sándortól,
- Dr. Konkoly Judittól,
- Dr. Soós Lászlótól,
- Dr Monori Józseftõl.
Azokkal együtt, akiket nem íly váratlanul veszítettünk el, s akiket épp így emlegetünk – mindannyiuk emléke elõtt tisztelettel adózunk.